Sziasztok!

Isten hozott! Kérlek szakítsatok magatoknak egy mosolyt, vagy többet is, amennyire szükségetek van.

Én még töltök fel!!! Ha szükség lesz :) :) :)

Nagyon fontos, hogy mosolyogni és nevetni tudjunk. 

Most egy nagyon közeli rokonom jutott eszembe, aki olyan jóízűen kacag, hogy öröm őt hallgatni. Bárhol, bármikor és bármennyit képes kacagni. És tudom, hogy a nevetés nagyon sok nehézségen átsegítette. Én és nagyon sokat nevettem rég. Most egy kicsit már nehezebb, de remélem, hogy visszakaphatom ezt az önfeledt nevetést.

Én már szakítottam az elmúlt napokban egy párat. 

 

Harmadik kezelés után!

Most már a harmadik kezelés után, azt írhatom, hogy Hála az Istenek, jól viselem a kezelést. Eddig ezt nem mertem leírni, de most azt írom, hogy minden rendben van.

Persze, azt hogy mi van bennem, nem tudhatom.   Majd a gépek megmutatják. Remélem, jól mutatják, remélem jobb lesz a helyzet. De ki tudja…

Június végen kell ott lennem Bécsben, akkor meglesznek a felülvizsgálatok, és remélem, akkor majd többet tudok arról, hogy hatott-e a kezelés. Addig csak bízhatok abban, hogy minden rendben van.

Most egy nagyon „hozzáértő”(és itt most nem szeretném, hogy félreértsetek, de tényleg idézőjelbe kell tennem) rezidens orvosnő azt mondta, hogy meg 8 - 10 évet biztos élek. Én nagyon mérges lettem arra, hogy mondhat ilyen. Nem hiszem el. Utólag tudatosítottam, hogy ez nagyon jó jel. Hiszen, ezelőtt pár hónappal, arra vágytam, hogy valaki ezt mondja.  8 év elég lett volna. Most meg nem elég. Milyen önző is vagyok. És most igazam van. Nem szabad elég legyen. Addig fel kell találniuk ennek a durva betegségnek az ellenszerét. Nemcsak értem, mindenkiért.

Minden rosszban van valami jó!

Szeretném megosztani veletek azt, amin már napok óta gondolkodom.

Úgy döntöttem, hogy én ebben a helyzetben, ebben a betegségben találni fogok valamit, ami jó. Minden rosszba van valami jó. Hát ez egy nagyon rossz helyet, és képzeljétek el, hogy én ebben a helyzetben is képes voltam találni valamit, ami igazán jó.

És írtam is egy listát:

1.                         Nyitottabb lettem. Lehet, hogy a családom és barátaim gondolkodnak azon, hogy én ezt miért is írom, hiszen a mindennapi helyzetekben én nagyon nyitott vagyok. Azonban azt nem sokan tudják rólam, hogy én nem szeretek telefonálni, nem szeretek leveleket írni, üzeneteket küldözgetni. Nekem egy levél megírása kész kín, egy telefon beszélgetés alatt (persze, olyan alatt, amit nem a közeli emberekkel folytatok) és után azon gondolkodom, hogy milyen butaságokat mondtam. És minden esetben rájövök, hogy mondtam. Egy levél megírása több percet vett eddig igénybe. Százszor megfogalmazom, kijavítom, újra írom. És még akkor sem vagyok biztos benne, hogy jól van. Sokszor kikészítettem magam, és végül lezártam a gépet. Amikor egyetemi éveim során, e-mailen kellett elküldeni egy dolgozatot, és rosszul voltam. Soha nem tudtam, hogy hogy fogalmazzam meg, azt a pár szóból álló mondatot.

És most, BLOGOT írok, idegen emberekkel beszélgetek, és úgy teszem azt, mintha ismerném őket. És, azt is érzem, hogy jó ismerőseim, mivel egy jó szóval közel kerülnek hozzám. Leveleket írok, levelekre válaszolok, és már nem is kell százszor újra írnom (jó, most is legalább ötször J).   Hihetetlen,  és ez számomra egy nagy nyereség is.

2.                „Ha összetört minden, és feloldozás nincsen

              És ha meg sem érdemlem, ne hagy itt a csendben

              Csak játssz még!”

Gondolataim között is ez volt: hadd játsszak még egy kicsit! Nagyon szeretek játszani gyerekkel, felnőttekkel. S itt most a játszás igazi értelmére gondolok. A játék feloldoz, megnyugtat és összetart.

 Ez az én véleményem. Végig gondolva eddigi életemet, rájöttem, hogy a legnehezebb időszakokon segített át a játék: gyermekkoromban, amikor haragban voltam valamelyik játszó társammal vagy szüleimmel, játszani kezdtünk. Szesszióban, amikor már semmire nem volt erőnk, de mégis leültünk és reggelig játszottunk. Új barátok társaságában, amikor még nem is ismertük egymást, és úgy nevetünk, mintha mindig együtt lettünk volna. Pánik helyzetekben, amikor már semmi nem segít és egy Catan kimozdít a mindennapok kegyetlen igazságából. És még nagyon sokat sorolhatnék. Imádok játszani, és tudom a játék zajt, hangulatot és örömet jelent. Együtt a gyerekekkel, együtt a családdal és barátokkal. Kérlek titeket, álljatok meg egy pár órára és önfeledten játszatok.

3.                         Tudjam kimondani azt, hogy valami nem jó, nem tetszik, másként akarom. Nagyon hajlamos vagyok arra, hogy beleegyezek olyan helyzeteknek, olyan elveknek vagy olyan kéréseknek, amelyekkel egyébként ellenkeznék. De úgy érzem, hogy nem tehetem meg. És ennél rosszabb nincs, mint az, hogy minden porcikáddal ellenkeznél valamivel szemben, de mégsem mondod azt, hogy NEM. Pedig jogod van hozzá, hiszen a te életed.

Most ezen próbálok változtatni, és nem könnyű. Sokat gondolkodom azon, hogy az én döntéseimre, hogyan fognak reagálni mások, de mégis… Az utóbbi napokban, mondtam Bihinek, hogy meg kell változtatnunk egy olyan helyzetet, ami engem kikészít, és azt vettem észre, hogy feloldozás volt. Kimondtam. Másnap meg azt éreztem, hogy a mellemben levő csomó mérete csökkent (fontos megjegyeznem, hogy ezt csak én érzem), ami nagyon sok más tényezőnek betudható, nagyrészt a kezelésnek, de akkor is. Jól esett, hogy ilyen nap következett.  Megerősítés volt.

4.                         Hozzáfűzve az előző bejegyzéshez úgy érzem, hogy változtatni kell mindenben: gondolkodásban, lélekben, táplálkozásban, mozgásban. Hétvégén láttam egy nagyon jó riportot a televízióban, és megragadott egy mondat. Ebből idéznék: „valaki elmondja a problémáját, ami egy sémában él benne, mindenféle elhárítással teli módon. Mindenki hibás, csak Ő nem, a sors összeesküdött ellene. És közben tudjuk, hogy Ő akkor tud kijönni belőle, ha ezt a perspektívát meg tudja változtatni. Hogyha el tud indulni…. Egy akkor változik meg, ha az ember elhiszi, hogy Ő többre képes, amikor elvállalja, hogy ami kellemetlen, amitől eddig menekült, azt most megpróbálja….”

Ezt egy empátiáról szóló interjúban hallottam, és megragadott. Megtaláltam benne valamit, ami rám is igaz, annak ellenére, hogy nem is szólt rólam.

Igen, én ezt elhiszem. Csak akkor lehet valamiből kilépni, másként cselekedni, amikor képesek vagyunk szembe nézni azzal, ami kellemetlen.  És ez nehéz. De ha megtesszük, akkor tudjuk, hogyan kell tovább lépnünk.

Hát ezt most is újraolvasva nagyon tudományosnak érzem, és mégis most először ÍGY MARAD, nem javítok semmit. És még folytatni fogom….

Első kezelés után

A legnagyobb félelem, akkor tör ránk, amikor már azt gondolnánk, hogy megnyugodhatunk.

Ezzel én is ugyanígy vagyok. Most félek, mivel most van időm gondolkodni. Az első kezeléseket megkaptam, szerencsére nagyon jól viseltem őket. És persze, most gondolkodhatok.  Vajon jó ez így? Vajon használ? Ilyenkor kezdjük testünk azon pontjait ellenőrizni, amelyekkel problémánk van. És persze ezekben a percekben érezzük is a fájdalma. Szóval, a hipochondria veszélyes betegség, de ha még társul hozzá egy valódi betegség is, akkor aztán… Ez egy rossz koktél. És itt már vigyázni kell.

De most, ebben a percben is tudom, hogy nem fáj semmim. Fizikai fájdalmat nem érzek, csak a lelkem fáj.

Az utóbbi időben nagyon jó beszélgetéseket folytattam, nagyon hiteles és a betegségekhez értő személyekkel. És nagyon sokat olvastam is, arról, hogy mit is jelent ez a betegség.

Kezdem hinni azt, hogy valóban nemcsak a tünetet, a testét kell orvosolni, nemcsak ezen kell változtatni, hanem a valódi okát kell megtalálni. Ezt persze nem én mondom, én csak leírom azt, hogy bennem milyen kérdések és milyen válaszok vetődtek fel. Én eddig, úgy gondoltam, hogy testben meg kell ölni a rákos sejteket, meg kell szüntetni a daganatot. De a lelkemmel és értelmemmel nem foglalkoztam. Nem gondolkodtam azon, hogy ezzel a szervezetem jelez nekem. Nem gondolkodtam azon, hogy van ennek más oka is. Csak azon gondolkodtam, hogy mit lehet tenni azért, hogy ez megszűnjön. És persze, erre csak a hagyományos orvostudomány eszközeit tudtam elképzelni. Ugyanis, én csak ezt ismertem. Azt akartam, hogy valaki egy olyan kezelést adjon, amitől én meggyógyulok. Most már azon gondolkodom, hogy nekem mit kell tennem, azért hogy meggyógyuljak. És ez már egy nehéz feladat. Azt már tudom, hogy terapeutára van szükségem, azt is tudom, hogy alternatív kezeléseken kell gondolkodnom, azt is tudom, hogy táplálkozási szokásaimat meg kell változtatnom és még sok más tudok.

Most már csak arra kell rájönnöm, hogy mi a legjobb. Hinnem kell abban, hogy megtalálom, ráérzek. Dokumentálódom. Minden ötlet, tanács, segítség jól jön.

És remélem, hogy ebből „jó kis vita”kerekedik ki. Bennem, bennetek és veletek.

Tegnap...ma...holnap

A hónlapra feltettem, de ragaszkodom ahhoz, hogy itt is mindenki olvashassa, hogy most miért folytatjuk a gyűjtés, nehogy valaki kételkedjen abban, hogy nem az egészségi állapotom javítása és megőrzése az célunk.

Bemásolom ide a hónlapon megjelenteket. Szeretném és tudom azt, hogy mindenki bízik bennem és abban, hogy ez a célom, amit ide leírtam. 

„Szeretném megköszönni mindenkinek az eddigi támogatást. Nagyon sokan tanácsot adtatok, lelki és anyagi támogatást nyújtottatok annak ellenére, hogy egészen pontosan nem is tudtam megmondani, hogy mire és mennyi pénzt kell összegyűjteni. Általatok nagyon sok emberséget és szeretetet tapasztalhattam/tapasztalok meg.  

Eddig úgy gondoltam, hogy elmehetek kezelésre. De sajnos ez nem úgy alakult, ahogy  elképzeltem.  

A múlt hetünk katasztrofális volt: az egészségügyi biztosítóház közölte velünk, hogy ezt a kezelést nem kaphatom meg külföldön, mert az országban is hozzáférhető. Elkeseredtem. Én azért akartam elmenni, mert itt már nem bíztam senkiben. De tudtam, lehetetlen. Lehetetlen kifizetni.

A bécsi orvosom elküldte a kezelés első ciklusának a költségeit. Az első kezelés 5000 euróba, a következő hét ciklus egyenként 4000 euróba került volna. Amikor ezt megláttuk, tudtuk, hogy lehetetlen. Arról nem is beszélve, hogy a kezelést életem végéig kellene kapnom, és azt is ki kellene fizetni. A biztosítóház közölte, hogy az egyik gyógyszer, amit a bécsi orvos is ajánlott és a kolozsvári is, megérkezett. Ez lett volna a legdrágább gyógyszer, de sajnos nem volt lehetséges, hogy ezt itt Kolozsváron, a többit meg Bécsben kapjam. Csak egyszerre lehet beadni.

Ezután nagyon sok mindent megpróbáltunk, minden szálat megmozgattunk, más orvosokat is felkerestünk, hogy el tudjak menni. De mindenhol a rossz hírt közölték velünk: lehetetlen elmenni. Lehetetlen más klinikában, más orvosban megbízni. Nincs jogom hozzá. Csak ahhoz van jogom, hogy elfogadjam, hogy ez a sorsom. Nem egy orvosi hiba, hanem az én balszerencsém. Én ettől teljesen kiakadtam. Már nem is tudtam gondolkodni. De szerencsére Attila még tudott. Ő kért arra, hogy próbáljuk megbeszélni a kolozsvári orvosommal, hogy mehessek el a felülvizsgálatokra Bécsbe, és ő vegye figyelembe a bécsi orvos által ajánlott kezelési protokollt. Így segítsen nekünk.

Szerencsére mindkét orvos nyitott volt az együttműködésre. Bécsi orvosom felhívta a figyelmem arra, hogy a felülvizsgálatok nagyon sokba kerülnek (amire én egyébként számítottam, hiszen tudtam, hogy mennyit kellett fizetni, amikor legutóbb ott voltunk), de azt válaszoltam neki, hogy mindent megteszek azért, hogy ez lehetséges legyen.

Hogy most megnyugodtam-e? Hát ezt nem is tudom. Bízom abban, hogy így élni fogok. És el kell ezt fogadnom. Más lehetőségem nincs.

Mi ezt szeretnénk továbbra is: a bécsi orvosom irányításával felülvizsgálatokat, orvosi vizsgálatokat és ennek függvényében kezelést. És ezért szeretnénk tovább folytatni ezt az akciót.

Én bízom benne, hogy ez a kezelés hatni fog, de ha esetleg nem hatna, nagy lelki támasz, hogy van lehetőségem elmenni Bécsbe. És erre csak így lesz esélyem.  És arra is, hogy felülvizsgálatokra, más orvosi vizsgálatokra és esetleges kezelésre járhassak több évig, csak úgy lesz lehetőségem, ha tovább folytatjuk. Sajnos, én sem tudom, hogy mikor lesz vége, nincs egy olyan összeg, amit el kell érnünk és akkor megállhatunk. Ennek van persze előnye is, mivel bármilyen összegyűlt összeget használni tudunk, és nem kell attól félnünk, hogy ha nem lesz pénz a következő kezelésre, akkor meg fog kelleni állnunk. Minden támogatás nagy segítség számunkra, és remélem, hogy fogok tudni élni ezzel a betegséggel és a Ti segítségetekkel. „