Magamról. Rólunk. És a betegségről.

2009 februárjában emlődaganattal diagnosztizáltak. Kisfiam akkor volt egyéves, és rengeteg tervvel, álommal, boldogsággal telített időszak volt. A kezdeti ijedtség után családom és barátaim segítségével, védőburokban élve, viszonylag könnyen és mondhatni nagy lelki, pszichikai és fizikai erővel álltam ki életem egyik legnehezebb próbáját. Emlőmegtartó műtétek, tizenhat kemoterápia, negyvenöt sugárterápiás kezelés és egy évig tartó biológiai célzott kezelés következett.  Az optimizmusom óriási volt, amiben segített az is, hogy nem éreztem nagyon rosszul magam, nem voltak nagy fájdalmaim. Persze a kemoterápia mellékhatásai nálam is észlehetőek voltak: hajhullás, hányinger, minden ötödik napon bekövetkező hasmenés. De én végig úgy gondoltam, hogy mindezeket a mellékhatásokat pozitív gondolkodással, agykontrollal uralni lehet, és nem kell tudomást venni meglétükről. És nekem sikerült ezeket legyőznöm…

Amikor a kezelés véget ért, hihetetlen módon megijedtem. Mi lesz most? - gondolkodtam a kolozsvári onkológiai intézetből lefele jövet. Ugyanis úgy éreztem, hogy a kezelés egy vár, és ennek a várnak az erős falai nem engedik be az ellenséget. És lassan a vár falai leomlottak. A hajam nőni kezdett, és az életem újra a normális kerékvágásba került. Vajon én is “normális” voltam? Ugyanis az életem minden másodpercében ott kattogott az agyamban valami: mi lesz, ha elölről kell kezdenem?

Nagyon tudatosan, következetesen jártam az onkológiai felülvizsgálataimra. Persze a felépülésben is voltak akadályok (félelemmel járt egy-egy csontszcintigráfiás eredmény, vagy egy ultrahangos vizsgálat), de mindig sikerült továbblépni. Nekem van egy elképzelésem ezzel a betegséggel kapcsolatban. És ez nagyon sokszor előttem van: valaki erősen megüt, elesem, felállok, tovább szaladok, ő utolér, újra üt, újra elesem…És ez sokáig tart. Ilyen ez a harc ezzel a betegséggel. Meddig tudok felállni. Hát ezt nem tudhatom.

2012 januárjában boldogan távoztam az onkológiai intézetből, ugyanis azt mondták, minden rendben van, egészséges vagyok. Akkor nagyon boldog voltam, már kisfiam mellé testvért képzeltem. De mint mindig, most is nagyon figyeltem arra, hogy testem és pszichikumom mit parancsol nekem. Ezért döntöttem úgy, hogy előjegyzem magam egy nagyon kedves és figyelmes orvosnő magán szakmai rendelésébe egy ultrahangos vizsgálatra. A vizsgálat egy 8 milliméteres csomót igazolt ugyanabban a mellemben. Biopszia következett, majd az eredmény: klinikai adatok értelmében az emlőrák helyi kiújulása.

Ezt a diagnózist már nagyon nehezen viseltem, összeomlottan, haragudtam, kiabáltam. Azt gondoltam, hogy legyőzött a betegség, és hogy vége van mindennek. De csak addig, amíg azt láttam kisfiamon, hogy ő is velem együtt őrjöng, haragszik a nagyvilágra. Itt már megálltam.

Sajnos a rossz hírek sorozata itt sem ért véget. Orvosaim PET-Ct-s vizsgálatot javasoltak, amely igazolta, hogy csontáttéteim vannak, azonban az emlőben nem mutatott ki elváltozást. A csontáttétet a többi vizsgálat, valamint a fájdalom hiánya nem igazolja. Orvosom arcán tehetetlenséget, bizalmatlanságot láttam, ami engem nagyon megijesztett. Én úgy gondolom, hogy ha nagyon rossz híreket kell közölnie velem, akkor is jobb, ha ezt megteszi, mint az, hogy bennem ezt az érzést generálja. Hogy most pontosan mi a diagnózis, azt nem tudom. Kolozsvári orvosaim azt feltételezik, hogy melldaganat csontáttéttel.

Az ijedtség, félelem, bizalom hiánya, és ami a legfontosabb, az, hogy FEL KELL NEVELNEM KISFIAMAT, vezettek ahhoz a döntéshez, hogy találnom kell egy orvost, egy klinikát, ahol esetleg segíthetnek. Egy bécsi orvos és klinika mellett döntöttem…

Önök, ha tehetik, ebben a három ponttal jelzett folytatásban, jövőben segíthetnek nekem.

Abban, hogy nevelhessem kisfiamat, abban, hogy felesége  lehessek a legtámogatóbb férjnek a világon, abban, hogy szüleim és testvérem örömeit és bánatait átéljem, hogy barátaimmal közös estéket tudjak átnevetni.  És végül abban, hogy végre olyan sok idő után az lehessek, aki mindig is voltam: boldog.

A magam és családom nevében előre is köszönöm, hogy felkérésemet elolvassák, és ha tudnak, segítenek nekem.