Aki minket ismer, tudja rólunk, hogy nagyon szeretünk kirándulni, világot látni.
A héten lehetőségünk volt elmenni Bécsbe, de most már nem volt bennünk az utazás iránti lelkesedés, öröm, csak a remény. Reménykedtünk abban, hogy ott majd segíteni fognak. Sőt, be kellett ismernem, hogy még abban is reménykedtünk, hogy csak nagyon jó híreket fognak közölni velünk. Ez nem történt meg, én ennek ellenére biztonságban éreztem magam.
Most elmondom nektek azt, hogy mi történt Bécsben. Nagyon kedves orvos fogadott bennünket, hihetelen módon még beszélgetni is tudtam vele. Mert nagyon féltem attól, hogy mi történik abban az esetben, ha nem tudom elmondani azt, hogy eddig mi történt velem. De szerencsére sikerült.
Az orvos az ajánlotta, hogy pontos diagnózis felállítása érdekébe, minden vizsgálatot ismételjünk meg. Következő nap mammográfia, biopszia és ultrahangos vizsgálat következett. A biopszia eredménye hasonló volt az itthoni eredménnyel.
Másnap csontszcintigráfia és mágneses rezonancia következett.
Ebben a fázisban éreztem azt, hogy nem bírom tovább.
És kiderült a diagnózis: emlődaganat csontáttéttel. Ebben a nagyon rossz helyzetben, csak egyetlen jó hírt mondott az orvos: a csontban levő metasztázisok mikroszkopikusak, ami azt jelenti, hogy még nem okoztak olyan csonáttétet, amely a csont adott részének teljes elhalását jelentené ( itt elnézést szeretnék kérni a szakemberektől, akik olvasgatják ezt a blogot, hogyha valamiben tévedtem).
A honlapon már olvashatáttok azt, hogy én erre vártam. Nagyon féltem ettől, de mégis erre vártam.
A diagnózisra. A férjem a kivizsgálások alatt mindig azt hangsúlyozta, hogy diagnózis nélkül nincs kezelés, és kezelés nélkül nincs gyógyulás.
Remélem, hogy elindulhatok ezen az úton. És mostmár azt is tudom, hogy ez egy végtelen út, mivel az orvosom hangsúlyozta, hogy mostmár egy krónikus betegségről van szó. Meggyógyulni nem lehet, de lehet ezzel élni.
És én élni szeretnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése