Ember vagyok!

Nagyon rég nem jelentkeztem, ennek persze rengeteg oka van, de most nem az a fontos, hogy miért hiányoztam…

A fontos az, hogy jól vagyok, úgy érzem magam, mintha nem is történne semmi velem. És ezért, Hálát adok a Jó Istennek.

Miért jelentkezem ma? Mert valami fontosat akarok megosztani veletek. Egy gondolatot, egy érzést, egy élethelyzetet. Igen, én tudom, hogy beteg vagyok, de azt is tudom most már, hogy ezzel a betegséggel lehet élni. Hasonlósan egy nagy veszteséghez, hasonlóan egy balszerencséhez. Hiszen, ki nem élte volna át azt, hogy az álmai összeomlanak homokvárhoz hasonlóan? Ki nem érezte volna meg egy nagy szakítás után élete egyik nagy szerelmével, hogy vége van mindenek? Vége van az álmunknak? És tudom, hogy vannak olyanok, akik szeretteiket, gyerekeiket veszítettek el, örökre. És élnek… Nehéz élni, úgy hogy az álmaid megszűnnek, hogy már álmodni sem mersz.

Nagyon nehéz időszakokon mentemén is át. Ruhát sem mertem vásárolni magamnak, arra gondolva, hogy mi lesz, ha meghalok. Mit csinál majd a család vele? Nem mertem könyvet vásárolni, arra gondolva, hogy vajon ki olvassa majd ezt el utánam. Napokig tartott, hetekig…  És ebből is sikerült felállni. Sikerült továbblépni. Sikerült elmenni Bécsben, és sikerült a Bécsben kapott jó híreket feldolgozni. Mert jó híreket kaptam, és bízni kezdtem. Ma elmentem és vásároltam magamnak egy ruhát. Anélkül, hogy arra gondoltam volna, hogy mi lesz vele, ha én nem hordhatom.

És miért írom ezt most le? Mert nagyon fontos nekünk, azoknak, akik egy fogyatékossággal élünk, hogy Ti is úgy gondoljátok, hogy van, amiért megvásároljon valamit.  Van, amiért álmodjon, van amiben higgyen. És fogadjátok el őt, teljes emberként. Ha boldog, akkor teljes emberként legyen az, ha szomorú, akkor is… de a legfontosabb, ha téved, akkor is közelítsétek őt meg úgy, hogy ő teljes. Mert a sajnálkozással nem segíthetek. Sőt, attól Ő még rosszabbul érzi magát.

És nekem, nekünk arra van szükségünk, hogy emberként kezeljetek minket. Ne betegként, ne szenvedőként. Emberként. Így felemeltek…

Remélem értitek a zavart bejegyzésemet… Ez volt ma a lelkemben, ezt írtam le. És ez vagyok én…

Nem könnyű...

Nem könnyű ezzel a betegséggel élni. Az utóbbi napokban fáradt voltam. Fáradt voltam a rossz hirektől, a félelemtől. És erőtlen. Mi lesz, ha én sem bírom ki? Mi lesz, ha elveszek, ha már nem találom a lelki erőmet. Tudom, nem szabad erre gondolnom. De higgyétek el, hogy a betegség gondolatát a legnehezebb elviselni. És azt, hogy lehet, hogy mi is meghalunk valamikor. Itt hagyjuk a gyermekeinket, a családunkat, a múltunkat. És hagyunk valamit magunk után?

Tudom, nem szabad erre gondolnom. De most ez van bennem, és le kell írnom. Minden nap elmondom a fiamnak, hogy szeretem és ez erőt ad. Bírnom kell, nem szabad feladnom. Még itt vagyok. 

Embernek lenni nehéz !

Tudom, rég nem jelentkeztem. Nagyon sok okom volt arra, hogy távol maradjak a blogomtól. Költözünk, utaztunk, nyaraltunk, pihentünk, majd nem volt nettünk stb.stb... De a legfontosabb ok, hogy jó volt egy kicsit távol maradni a saját életemtől. Jártam kezelésekre, még mindig nagyon jól viselem őket. Szerencsére, nem fáj semmim. Jól vagyok. Szinte, teljes. Igen, csak szinte, ugyanis mindig ott van bennem valami. Valami, ami engem mássá tesz. Ez jó is, meg rossz is.

Ma olvastam a facebookon valami nagyon jót, ami meghatott és kiderült, hogy a facebook erre is jó.

Bemásolom, Müller Péter írta, akit én nagyon szeretek és mindig szívesen olvasom a bejegyzéseit.

"Embernek lenni nehéz. Tele van az élet veszteséggel, szomorúsággal. S ezt nem megúszni kell, mert nem lehet, hanem átminősíteni.
Az eső szép, ahogy a szürke felhők is azok. A ködben élvezet járni, mert titokzatos, nem tudod, mit rejt. Olyan, mintha egy álomban lépkednél. A legszebb muzsikákban sok a sóhaj és a szomorúság. A legszebb hegedűszóban több a bánat, mint a fickándozó öröm.
Sírni gyakran élvezet. Nyugodtan sajnáld magad! Ne tiltakozz ellene.
Ne higgy azoknak, akik azt mondják, az önsajnálat rossz és gyermeteg dolog. Ki sajnáljon téged, ha nem te, saját magadat? Testben élni, halandó életet élni, s közben és a végén mindent és mindenkit elveszteni: szomorú dolog. De ember vagy. Élsz!
Sírd hát ki magad, boldogan, és fesd át a szürkét színesre - bátran! Jogod van hozzá!"

Úgy-e, milyen igaz mindez. Én még ÉLek, itt vagyok. És minden napnak, mindennek örülök. Boldog vagyok, amikor meghallom reggel kisfiam hangját (habár, még aludnék), boldog vagyok, ha megnyugtathatom, boldog vagyok, ha játszom vele. Mert én még élek. 

Szerencse!

Eltűntem…, de az eltűnésemnek nagyon jó oka volt, hiszen az elmúlt pár hétben valóban pihentem.

Persze, a pihenésemet megzavarták a kezeléseim, és az onkológián tett látogatásaim, de ennek ellenére pihentem. Már azt is megszoktam, hogy a korházba járok. Olyan, mintha hazamennék, mivel minden harmadik és negyedik csütörtökön kezelésem van, amit megelőznek a vérvizsgálatok. Sőt, a tablettás kezelést is megelőzi egy vérvizsgálat, úgyhogy nagyon sokat vagyok ott. De otthon vagyok. .

Minden nap hálát adok a sorsnak, hogy itt élek.

Én már egyetemista koromban nagyon szerettem ezt a várost. Mindig itt szerettem volna élni, és akkor még nem is tudtam, hogy milyen fontos jelentősége lesz az életemben ennek a helynek. Én ezt sorsnak nevezem és hiszek benne. Persze, az hogy a sorsunk kitől függ, vitatható. A lényeg az, hogy én szeretek itt élni, azért mert úgy érzem, hogy ez a város ÉL. Mindig, amikor hazatérek, és meglátom a határból a város fényeit, arra gondolok, hogy igen, itt van Élet. Itt, van mozgás, van ritmus és nem szabad megállni.

Az, hogy nem kell utaznom kilométereket azért, hogy a kezeléseket megkaphassam, nagy segítség.  Mindig tisztelettel figyelem azokat a betegeket, akik több száz kilométert utaznak azért, hogy ezt az orvosi ellátást megkaphassák. Most csütörtökön lehetőségem volt találkozni egy idős nénivel, aki nagyon messziről jött, egész éjszaka utazott, fáradt volt. De mégis, akkor türelemmel ült. Megértő volt, hogy milyen sok munkájuk van az orvosoknak, hisz mennyi a beteg. Egy adott pillanatban megkérdeztem, hogy mikor van vonatja vagy busza hazafele. Azt válaszolta, hogy egy órakor. Ránéztem az órámra, és rájöttem, hogy 12 óra van. Biztos voltam abban, hogy nem éri el a vonatot. Én megijedtem. Mi lesz szegénnyel? Hogy megy haza? Ő, türelmesen, büszkén ült és várt. Két óra múlva, a kezelési szobában találkoztunk. Akkor kezdte a kezelést. Mondtam neki, sajnálom, hogy nem érte el a vonatot. Amire, Ő azt válaszolta „ van még este is vonat, drágám!”. Hihetetlen volt, ott ezt hallani. Hiszen, ott mindenki siet, rohan haza, a vonatra, dolgozni, valahová. Idegeskedik. A néni türelmes volt, megértő. Én hiszem azt, hogy ez lesz az Ő győzelme. Nekem is erőt adott.

Miért is siettek én?  Gondolkodtam. És rájöttem, azért, hogy szabaduljak.

Most tudom, sorsunk elől szabadulni, nem lehet. Inkább legyünk türelmesek, megértőek és kitartóak.

Így, mi nyerünk.