Eltűntem…, de az eltűnésemnek nagyon jó oka volt, hiszen az elmúlt pár
hétben valóban pihentem.
Persze, a pihenésemet megzavarták a kezeléseim, és az onkológián tett
látogatásaim, de ennek ellenére pihentem. Már azt is megszoktam, hogy a
korházba járok. Olyan, mintha hazamennék, mivel minden harmadik és negyedik
csütörtökön kezelésem van, amit megelőznek a vérvizsgálatok. Sőt, a tablettás
kezelést is megelőzi egy vérvizsgálat, úgyhogy nagyon sokat vagyok ott. De
otthon vagyok. .
Minden nap hálát adok a sorsnak, hogy itt élek.
Én már egyetemista koromban nagyon szerettem ezt a várost. Mindig itt
szerettem volna élni, és akkor még nem is tudtam, hogy milyen fontos
jelentősége lesz az életemben ennek a helynek. Én ezt sorsnak nevezem és hiszek
benne. Persze, az hogy a sorsunk kitől függ, vitatható. A lényeg az, hogy én
szeretek itt élni, azért mert úgy érzem, hogy ez a város ÉL. Mindig, amikor
hazatérek, és meglátom a határból a város fényeit, arra gondolok, hogy igen,
itt van Élet. Itt, van mozgás, van ritmus és nem szabad megállni.
Az, hogy nem kell utaznom kilométereket azért, hogy a kezeléseket
megkaphassam, nagy segítség. Mindig
tisztelettel figyelem azokat a betegeket, akik több száz kilométert utaznak
azért, hogy ezt az orvosi ellátást megkaphassák. Most csütörtökön lehetőségem
volt találkozni egy idős nénivel, aki nagyon messziről jött, egész éjszaka
utazott, fáradt volt. De mégis, akkor türelemmel ült. Megértő volt, hogy milyen
sok munkájuk van az orvosoknak, hisz mennyi a beteg. Egy adott pillanatban
megkérdeztem, hogy mikor van vonatja vagy busza hazafele. Azt válaszolta, hogy
egy órakor. Ránéztem az órámra, és rájöttem, hogy 12 óra van. Biztos voltam
abban, hogy nem éri el a vonatot. Én megijedtem. Mi lesz szegénnyel? Hogy megy
haza? Ő, türelmesen, büszkén ült és várt. Két óra múlva, a kezelési szobában
találkoztunk. Akkor kezdte a kezelést. Mondtam neki, sajnálom, hogy nem érte el
a vonatot. Amire, Ő azt válaszolta „ van még este is vonat, drágám!”. Hihetetlen
volt, ott ezt hallani. Hiszen, ott mindenki siet, rohan haza, a vonatra,
dolgozni, valahová. Idegeskedik. A néni türelmes volt, megértő. Én hiszem azt,
hogy ez lesz az Ő győzelme. Nekem is erőt adott.
Miért is siettek én? Gondolkodtam.
És rájöttem, azért, hogy szabaduljak.
Most tudom, sorsunk elől szabadulni, nem lehet. Inkább legyünk türelmesek,
megértőek és kitartóak.
Így, mi nyerünk.
